Reader with Thousand Lives

A világ egy hatalmas hely rengeteg emberrel, akik mind-mind különböznek egymástól, így máshogy is látják a dolgokat. Ez így természetes. Mindenki mást lát bele egy adott pillanatba, képbe, mozdulatba. Mindenki másképp gondolkodik. Miért is kellene, hogy egyezzen például egy felnőtt és egy gyerek véleménye a világról? Más szempontból lehetünk tanúi az eseményeknek. Mást és mást tartunk fontosnak. Ebből adódik az is, hogy nem tetszhet minden embernek ugyan az. Valaki szerint a világ borzasztó, valaki szerint csodálatos. Na és hogy egy kilencéves, szembetegséggel küzdő kisfiú szerint milyen a világ? Virginia Macgregor pontosan ezt próbálta leírni. 

Milo Moonnak retinitis pigmentosája van, azaz idővel meg fog vakulni. Egyelőre még egy kulcslyuknyi résen át látja a történéseket maga körül, és olyan dolgokra is felfigyel, amin más átsiklik. A kisfiú az, akinek feltűnik, hogy a Nefelejcs otthonban, ahová imádott Nagyiját adták be, nagyon furcsa dolgok zajlanak. Nem lenne semmi gond, ha a felnőttek hinnének egy ennyi idős gyereknek, de nem teszik, így Milo szinte teljesen magára marad. Mindössze az illegálisan Angliába menekült Tripi segítségére számíthat önkéntes küldetésében. Vajon sikerrel jár? Jól tudhatjátok, hogy úgysem árulom el, megéri elolvasni, és megtalálni a választ.

Mondják, hogy ne ítéljük meg a könyvet borítója alapján, és ez igaz is, azonban bárki bármit mond, a külső akkor is nagyon fontos, ugyanis e miatt figyeltem fel először erre a regényre. Kíváncsi voltam mit rejthet egy ilyen rózsaszínű fedőlap rajta egy malaccal. Elolvastam a fülszöveget, és még kíváncsibb lettem, hiszen nem sokszor kerül középpontban egy kilencéves fiú. Rögtön tudtam, hogy különleges könyv lesz, és nem lesz egyszerű. Komoly témákat fog feldolgozni, amik elgondolkodtatnak, elszomorítanak, összeszorítják a szíveket. Hát nem tévedtem. Sokszor volt szívfacsaró, hiszen mindegyik szereplőnek sok rossz dolgot kellett átélnie, annak ellenére, hogy csupa jót érdemelnének. De hát sokszor tapasztaljuk, hogy az élet nem fair. 

Annak ellenére, hogy hányszor szomorodtam el olvasás során, rengetegszer mosolyt is csalt az arcomra. Az írónő könnyedséget szőtt a sorok közé, enyhítette a súlyosabb dolgokat, olykor megnevetetett, elérte, hogy imádjam a könyvet. Nem volt tökéletes (egyébként sem létezik teljesen tökéletes mű), hiányzott belőle valami, ami miatt a végén nem voltam maradéktalanul megelégedve. Viszont ha megkérdeznétek mi volt az ok, nem tudnék válaszolni. Egyszerűen van egyfajta hiányérzeted, csak úgy. Ott van, de nem annyira, hogy zavarjon, és pláne nem annyira, hogy meg tudd fogalmazni. Nos ez egy ilyen helyzet.

Néha akadnak regények, amikben szinte egytől egyig megkedvelem a szereplőket, szerencsére a Milo szerint a világ is ebbe a kategóriába sorolható. Ha nem lett volna Thornhill nővér, tényleg mindenkit szerettem volna. Milo, a főszereplő nőtt azonban leginkább a szívemhez. Kilenc évesen olyan bölcsességgel rendelkezett, amit sok felnőtt nem mondhat el magáról. Olyan önzetlen és jószívű volt, hogy minden rossz dolog, minden megrázkódtatás miatt fájt érte a szívem. Ő csak jót akart, de nem akartak hinni neki. Rengeteg dologgal kellett megküzdenie, tudja, hogy egyszer elveszíti majd a látását, mégis optimistán tekint a világra, tudja, hogy a jó mindig győz. Olykor kicsit naív is volt, de hát ennyi idősen ez nem meglepő, és ettől lett igazán valóságos.

Tripi lett a másik kedvencem, szurkoltam neki, hogy sikerüljön jobb életet élnie, aztán pedig sajnáltam a húga miatt, egyszerűen ő sem érdemelte ezt meg. Az a szomorúság, ami az ő soraiból áradt, könnyen átragad az olvasóra is. Legszívesebben megöleltem volna, és megnyugtattam volna, hogy nem történt semmi Ajsával. Aztán mellette ott volt Nagyi, aki aranyos és szeretnivaló volt, de ennél többet nem tudok róla mondani a nélkül, hogy el ne spoilerezném az egészet, így inkább maradjunk ennyiben. Persze ott volt még Sandy és Clouds, utóbbi hozta leginkább azt hiszem a vicces részeket. Egyedül Thornill nővért vágtam volna fejbe. Többször is. Lehetőleg minél keményebb dologgal. Nem, nem vagyok agresszív. :D  Ó, igen, majdnem elfelejtettem megemlíteni Hamletet, Milo házimalacát, aki csupán a jelenlétével csepegtetett vidámságot a nehéz dolgok közé.

Azt hiszem a Milo szerint a világ jóval több, mint egy ifjúsági regény, hiába van annak címkézve molyon. Ezt inkább (fiatal) felnőttek kezébe adnám, sokat lehet tanulni belőle. Ez egy olyan regény, ami több figyelmet érdemelne, mindenkinek el kellene olvasnia. Mély gondolatai mellett kikapcsol, szórakoztat, megnevettet.Sosem fogom megbánni, hogy elolvastam, és nagyon szépen köszönöm az Athenaeum kiadónak a recenziós példányt!

Szerző: Virginia Macgregor

Cím: Milo szerint a világ (What Milo Saw)

Oldalak száma: 392

Megjelenés: 2015 (2014)

Kiadó: Athenaeum

Borító: Kicsit fura színe van, de illik a történethez.

Kedvenc szereplő: Milo

Legkevésbé kedvelt szereplő: Thornhill nővér

Ami tetszett: Igazából majdnem minden

Ami nem tetszett: Hogy maradt egy kicsi hiányérzetem

Kedvenc idézet: "(…) a világ közös kincs, köztulajdon, és a bajok mindig akkor kezdődnek, amikor az emberek elkezdenek falat építgetni, kerítéseket felhúzni, és vaskos kapuk mögé zárkózni."