A tizenkét éves Percy Jacksont mindig megtalálja a baj, már a sokadik iskolából tanácsolják el, miután megvédi magát a szörnyeteggé változott algebratanárnővel szemben. Senki nem hisz a fiúnak az esettel kapcsolatban, sőt igazából Percy sem képes hinni saját magának egészen addig, míg "össze nem fut" a Minótaurusszal. Egy nyári táborba kerül, ahol rá kell jönnie, Istenek és mitikus lények a XXI. században is élnek. Már ez is éppen elég megdöbbentő, hát még az hogy Percyt gyanúsítják Zeusz villámának ellopásával. A fiúnak tíz napja van, hogy előkerítse a főisten jelképét, és békét hozzon az Olimposzra. Vajon sikerül neki?
"Amint a hegy lábához értem, visszanéztem. A fenyőfa alatt, mely egykor Thalia, Zeusz lánya volt, Kheirón állt teljes lóember alakban, üdvözlésre felajzott íjjal. Szóval, semmi különös, csak egy tipikus kentaur gesztus egy tipikus halálba menőnek. Az utóbbi történetesen én vagyok. Tipikus."
Főképp a görög mitológia miatt halogattam az olvasást, sosem rajongtam érte, nem utáltam, csupán nem tanultunk róla annyit, hogy különösebben érdekeljen, pedig itt egyszerűen szívtam magamba az adatokat. Rájöttem, hogy az Istenek és a mitológia igenis tud érdekfeszítő lenni, csak meg kell találni a megfelelő közeget az információk átadására. Elég sokszor éreztem magam tudatlannak, persze "ismertem" egy-két Istent, mint Zeusz, Poszeidón, Árész, Aphrodité, Hádész, de ez édeskevésnek bizonyult, szerencsére Rick Riordan nem is várta el az olvasótól, hogy jártas legyen ebben a világban, tökéletesen adagolt mindent, teljesen követhető volt, hiszen Percy, akinek a fejébe bújhatunk, is épp ismerkedik mindennel. Eközben pedig mégsem éreztette az írásmód, hogy hülye lennék, megtalálta a megfelelő egyensúlyt.
Maga a cselekmény egyszerűen zseniális volt, faltam minden sort, alig vártam, hogy a végére érjek, közben pedig olvastam volna még, ahogy az lenni szokott a jó regények esetében. Végig izgalmas volt, mindig történt valami, egyszer sem volt üresjárat, mindig volt mire figyelni. Egyetlen egy dolgot tudtam csak előre, ám azt azért bárki megmondta volna, aki hangyányit is ismeri a görög Isteneket, vagy legalábbis egyet. Bár ami azt illeti ezt már a borító alapján is sejtettem, csupán nyilván a történések erősítettek meg benne. Igazság szerint az áruló kilétét is sejtettem, de egyáltalán nem voltam benne biztos, és még így is meg tudott lepni, annak ellenére, hogy igazam volt.
A villámtolvajt csak erősíti, hogy tele van szerethető szereplőkkel, csak néhány karakter nem nőtt a szívemhez, többségük nyilván nem éppen jó. Percy egyszerűen imádnivaló volt, könnyen tudtam vele azonosulni annak ellenére, hogy jóval fiatalabb nálam vagyis annyira azért nem, de hét év sokat számít, ráadásul ellenkező nemű is, de egyik sem zavart. Rengeteget izgultam érte, szorítottam neki, hogy sikerüljön mindent megoldani, sikerüljön egyáltalán elfogadni a kilétét, apját, mindent. Elég jól vette az akadályokat, okos, bátor fiú, de azért nem teljesedett ki minden, de hát ez egyértelmű, mivel van még négy másik része a sorozatnak.
Annabeth-t és Grovert is megkedveltem, utóbbit már rögtön az első megjelenésekor, majd mikor végre felfedhette magát, csak még jobban szimpatizáltam vele. Annabeth-szel ellenben nehezen indult a kapcsolatom, de ő is hamar belopta magát a szívembe, sokszor nevettetett meg egy-egy megjegyzésével. És itt megjegyzeném, hogy úgy általában is többször okozott vidám pillanatokat a könyv, ezek a poénok enyhítették egy kicsit a sok harcot, rohanást, kalandot, kis kikapcsolódást jelentettek, hogy ne legyen elegünk. (Bár nem hiszem, hogy ez megtörtént volna.) Amit még imádtam Annabeth-nek, hogy annak ellenére, hogy anyja Percy egyik szülőjének riválisa, mégis a fiú oldalára állt.
Aki elgondolkodott már azon, hogy talán érdemes lenne elolvasnia a Percy Jackson sorozatot, az mindenképp tegye meg, és bár én magam is csak az első részen vagyok még túl, tudom, hogy a többit is imádni fogom. Riordan egy különleges világba kalauzolja el fantasztikus módon az olvasóit. Ha egyszer elkezdjük a regényét (gyanítom bármelyiket), nem érdekel milyen nap van, milyen napszak, mit kellene csinálnunk, csak faljuk a betűket, és kizárjuk a külvilágot. Köszönöm ezt a csodás történetet, alig várom, hogy folytassam, de gondolkodom, hogy először beszerzem a részeit.
A film:
Ha egy egyszerűn filmként nézek rá, nem volt rossz, de képtelen voltam elvonatkoztatni. Mégis mi volt az a dolog a gyöngyökkel? És Árész miért nem szerepelt? Kulcsfontosságú szereplő a könyvben, itt meg meg sem említik. Aztán ami nagyon bosszantott az Kerberosz, a háromfejű kutya hiánya volt. KutyÁK voltak, három kutya, nem egy kutya három fejjel... Kérem szépen a görög mitológiát mi a francért kell megváltoztatni?! Aztán persze a legizgibb részeket át sem ültették a vászonra, a Minótauruszos jelenet is maximum egy közepes, a végéről meg aztán ne is beszéljünk. Teljesen logikátlan volt a megváltoztatása, mindketten megmenekültek (aki olvasta és látta is érti, miről beszélek, a többieknek nem akarok spoilerezni), nem lett volna mindegy a sorrend? Ez az adaptáció is csak ahhoz járult hozzá, hogy úgy gondolom inkább már semmiből se csináljanak filmet. Jó lesz a képzelőerőm is.
Szerző: Rick Riordan
Cím: A villámtolvaj (The Lightning Thief)
Oldalak száma: 374
Megjelenés: 2008 (2005)
Kiadó: Könyvmolyképző
Borító: Teljesen semleges
Kedvenc szereplő: Grover
Legkevésbé kedvelt szereplő: Hádész és Árész
Ami tetszett: Minden!!
Ami nem tetszett: --
Kedvenc idézet: "Bizonyos értelemben jó tudni, hogy léteznek görög istenek, mert van kit szidni, ha a dolgok rosszul mennek. "
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése