Reader with Thousand Lives

Mondják, hogy ne ítéljünk borító alapján, ami lényegében rendben is van, hiszen a külső nem minden, olvastam már olyan fantasztikus könyvet, aminek csúnya volt a borítója, de persze fordítva is akadt példa. Ennek ellenére mindenkinek el kell ismernie, nem mindegy, mit látunk, nem mindegy, hogy ha szembejön velünk egy regény, felkelti e az érdeklődésünket külsőleg, hogy utána legalább a fülszöveg elolvasásáig eljussunk. Soha nem érdekelt a Ne érints sorozat (őszintén szólva még csak arra sem emlékszem, találkoztam e vele korábban), amíg ki nem jött új borítóval, ami lélegzetelállítóan gyönyörű lett. Megvettem, elolvastam, a többi meg már történelem, igaz?

Senki nem tudja, miért halálos Juliette érintése, szerinte átok, ám a Regeneráció kormányának erő. Terveik vannak, fegyverként akarják használni a lányt, csakhogy ehhez neki is lesz egy-két szava. Juliette nem ismeri a szabadságot, túl régóta zárták el a külvilágtól, hosszú ideje senkihez sem szólt, majd jön Adam és felborítja a dolgokat. Aztán megérkezik a hőn áhított szabadság. Vagy mégsem? Juliettnek fel kell fedeznie magában az erőt a visszavágásra. "Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal."

Nagyon kíváncsi voltam a történetre, miután megvettem, érdekesnek és ígéretsenek tűnt, és szerencsére jó élmény lett, viszont azt nem mondanám, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, egyszerűen valami hiányzott belőle, bár még mindig nem jöttem rá, hogy pontosan micsoda. Az alaphelyzetet imádtam, kicsit sokkoló volt a rendszerről, a körülményekről olvasni. Valóságosnak hatott, annak ellenére, hogy disztópia, így nyilvánvalóan a jövőben játszódik. Azt hiszem jobban megfogalmazva valami olyasmit érzékeltem, hogy bizonyos elemek ráhúzhatóak a mai társadalomra is, és csak idő kérdése, hogy elérjük a regény által leírt állapotokat. E mellett maga a cselekmény is tetszett, fordulatos volt, nem igazán tudtam előre, mi fog bekövetkezni, sokszor meglepődtem, szóval ilyen értelemben azt kaptam, amit vártam.

Ami először megtetszett az olvasás során az maga a stílus volt az áthúzásokkal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Juliette tulságosan őszinte gondolatai át vannak húzva, mintha nem akarná valóban leírni/kimondani őket, mégis mi, olvasók jobb bepillantást nyerhetünk a személyiségébe, valódi énjébe. (Ha esetleg nem sikerült érthetően körülírni, lessétek meg a könyv eredeti fülszövegét, ott is látszik.) Zseniális ötletnek tartottam és tartom is még mindig, amit viszont sajnáltam, hogy ahogy haladtunk előre a cselekménnyel ezek az áthúzások elmaradoztak, épp csak néhányszor bukkantak fel kicsit olyan hatást keltve, mintha maga az írónő elfelejtette volna, hogy így kezdte el megírni a regényt.

Mindig a főszereplők azok, akikről általában leginkább kialakul bennünk egy erős vélemény. Ez természetes, hiszen ők állnak középpontban, őket látjuk folyamatosan, az ő bőrükbe bújunk bele. Olvasás alatt Adamet nagyon kedveltem, és Juliettel sem volt semmi bajom, ám az azóta eltelt idő alatt minden velük kapcsolatos gondolat kirepült a fejemből. Alig rémlik valami róluk, milyenek voltak, hogyan viselkedtek, miért szerettem őket, mi nem tetszett bennük. És azt hiszem, ez itt a lényeg. Lehet, hogy többet olvastam mostanában, mint szoktam, de azért szoktam emlékezni a főbb vonásokra, dolgokra, úgyhogy ezt egy kicsit a könyv negatívumaként hoznám fel, bár csupán lehet az is, hogy én vagyok feledékeny. :D Annyi azért biztos, hogy kedveltem őket, nem másztam falra egyiküktől sem, hiszen az biztos megmaradt volna...

Akiről viszont van mit mondanom, az Warner. Ő az a szereplő, akit valaki vagy utál, vagy imád. Én utáltam, irtóztam, undorodtam tőle és szántam is. Elismerem, hogy zseniális karakter, de úgy igazán átéreztem azt az interneten terjengő "mondást", hogy van, akinek szüksége van egy pacsira. Az arcába. Egy székkel. Ennyire szerintem még senkit nem gyűlöltem, és azok a melléknevek, amikkel igazán ki tudnám fejezni a vele kapcsolatos érzéseimt, nem éppen a blogra valók. De hogy miért is nem lett a szívem csücske? Nagyképű önimádó pszichopata, aki azt hiszi, mindenki szerelmes belé, mindenki odavan érte, mindenki kedveli, hiszen a katonái is hűségesek. Ja, csak szerencsétleneknek nincs túl sok lehetőségük: maradnak, vagy lelövik őket. Teljesen jó kilátások... 

Összességében azt kell mondjam, egáltalán nem bántam meg, hogy hirtelen felindulásból megvettem, majd elolvastam, nagyon tetszett, és kíváncsi vagyok a folytatásra, de kicsit tartok is tőlük, kevesebb jó kritikát olvastam róluk, mint a Ne érintsről. Ettől függetlenül úgyis el fogom olvasni a második és harmadik kötetet is. És ha valaki még gondolkozna azon, neki való e vagy sem, azt mondom, hogy egy próbát megér, persze csak ha valaki szereti az ifjúsági disztópiákat. (És senkit ne ijesszen el a Warnerről írt véleményem, érte éri meg talán leginkább elolvasni. :D)

Szerző: Tahereh Mafi

Cím: Ne érints (Shatter Me)

Oldalak száma: 290

Megjelenés: 2013 (2011)

Kiadó: Gabo

Borító: Az újba egyszerűen beleszerettem

Kedvenc szereplő: Kenji

Legkevésbé kedvelt szereplő: Warner

Ami tetszett: Az áthúzásos stílus

Ami nem tetszett: Hogy a vége fele egyre kevesebb volt az áthúzás

Kedvenc idézet: "Mindig csodáltam az esőcseppeket. Csodálom, hogy mindig lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé."