Mint már írtam, ebben a kötetben újból Will szerepébe bújhatunk, ám ezúttal nem a jelen, hanem a múlt kerül előtérbe. Miután Layken és Will szerelme minden eddigi próbatételt kiállt, a nászútjukon találkozunk velük újra, ahol bár Lake élvezi az új, közös életük kezdetét, néhány kérdés nem hagyja nyugodni. Will beadja a derekét, és mesélni kezd. Együtt felidéznek minden fontos pillanatot, szépeket és keserűeket egyaránt; meglepő dolgok derülnek ki már az első találkozásról, és ez még csak a kezdet. A pár "jövője azon múlik, hogyan birkóznak meg a múlttal a közkedvelt Szívcsapás-sorozat záró részében."
"Milliónyi csillag pislákolt szerte az egész világban. A világban, ahol szülők és testvérek halnak meg, de közben minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Csak éppen valakinek az élete közben darabokra hullik."
Mikor elkezdtem olvasni, nem is igazán számítottam arra, hogy ennyire falni fogom a sorokat, hogy ennyire élvezni fogom. Nem azt mondom, hogy nem éreztem, hogy jó lesz, hiszen számomra Colleen neve összefonódott a szuperrel, valamint rengeteg pozitív kritikával is szembetaláltam magam, mégis más, mikor saját magad tapasztaold meg ezt az érzést. Mikor beigazolódnak a jó dolgok, amiket hallottál róla. Alapjaiban véve a cselekményt ismerjük, a szemszögváltás viszont mindig hozzáad valami pluszt. Azokat a dolgokat, amiket az első szereplő, esetünkben Lake nyilván nem tudhatott. Nem lett izgalmasabb, nem változott meg semmi, de én mégis még jobban beleszerettem a történetbe.
 |
| Szeretlek. Attól a pillanattól fogva szeretlek, ahogy megláttalak, és azóta egyetlen másodpercre sem szűntem meg szeretni téged. |
És hogy kibe szerettem bele még inkább? Egyértelműen Willbe. Nehéz megfogalmazni miért, de összességében olyan a karakter személyisége, hogy nehéz lenne ellenállni. Egyrészt ott van az, hogy mennyire szereti Laykent, mennyi midnent megtett (vagy tett volna) érte, és ugyan ez a helyzet az öccsével is. Számomra az, hogy egyedül neveli, már elképesztő volt a Slammed-ben is, bár talán kicsit irreális, de sosem zavart. Imádtam a kitartásáért, az önzetlenségéért, egyszerűen csak mindenért. Ezzel szemben Lake kicsit furcsa helyzetbe került nálam a harmadik kötet végére. Nem utáltam meg, de volt egy-két furcsa dolga, alapjaiban kezdve ott, hogy miért érezte úgy, hogy ezeket a dolgokat pont a nászúton kell megbeszélni. Ennek ellenére meg is értettem, hiszen most kezdődik csak igazán közös életük Willel, és nem akarta, hogy ezek a későbbiekben problémát okozzanak.
Drág Colleen Hoover!
A nyolcadik általad írt könyv után 100 százalákosan biztos vagyok benne, hogy menthetetlenül, mélyen, bolondulásig, hihetetlenül és tagadhatatlanul szerelmes vagyok a műveidbe. Ha meglátom a neved a borítón, tudom, nem nyúlhatok mellé. Minden egyes alkalommal összetöröd a szívem, megríkatsz, de aztán összerakod a darabkákat, hogy újra eggyé váljanak. Most is itt ülök, kicsi foltokkal a szívemen, de boldogan, hogy újra részese lehettem annak a fantasztikus dolognak, amiben tehetséged lelted. Nem számított, hogy a cselekményt már ismertem, csak még jobban beleszerettem, ahogyan Willbe is. Örülök, hogy megszületett a This Girl, hogy megismerhettük Will gondolatait, igazán megérthettük őt, hogy mit miért tett. Köszönöm, hogy ennek is részese lehettem, alig várom, hogy újra elmélyülhessek munkáidban! :)
Szerző: Colleen Hoover
Cím: Ez a lány (This Girl)
Oldalak száma: 294
Megjelenés: 2015 (2013)
Kiadó: Könyvmolyképző
Borító: Nem rossz, de lehetne sokkal jobb is
Ami tetszett: A Will-szemszög, a múlt felidézése, a slamek
Ami nem tetszett: Talán hogy a felidézés a nászúton kezdődött
Kedvenc szereplő: Will
Legkevésbé kedvelt szereplő: --
Kedvenc idézet:
Úgy születünk erre a földre,
mint az élet hatalmas kirakósának
egyetlen, apró darabja.
A mi dolgunk, hogy az évek során
megtaláljuk a hozzánk illő részek mindegyikét.
A darabokat, amelyek passzolnak hozzánk,
ahhoz, akik voltunk,
és ahhoz, akik egy napon leszünk.
Vannak majdnem passzoló darabok.
Azt hisszük, jó lesz,
és magunkhoz kapcsoljuk őket egy időre
remélve, hogy idővel átalakulnak,
hogy hozzáidomulnak a mi kirakósunkhoz.
De nem sikerül.
Ilyenkor el kell engedni azt a darabot,
hogy megtalálja az igazi otthonát.
Más darabok egyáltalán nem illenek a képbe,
akárhogy szeretnénk is.
Taszigáljuk.
Hajlítgatjuk.
Eltörjük őket.
De ami nem illik össze,
az sosem fog.
Mind közül ezeket a részeket a legnehezebb elfogadni.
A kirakós
oda nem illő darabjait.
De néha...
Nem túl gyakran,
de ha szerencsések vagyunk,
és nagyon keressük,
megtaláljuk
a tökéletes párunkat.
A kirakós egy darabját, amely éppen a miénkhez illik,
amelynek körvonalai összeolvadnak a miénkkel.
Darabok, amelyek hozzánk kapcsolódnak,
és amelyekhez hozzákapcsolódhatunk.
Darabok, amelyek olyan tökéletesen passzolnak,
hogy nem tudjuk, hol kezdődik a
miénk,
és hol végződik a másiké.
Ezek a darabok a
barátok,
igaz szerelmek,
álmok,
szenvedélyek,
hitek,
adottságok.
Ezek a darabok egészítik ki a képünket.
Kijelölik a széleket,
kialakítják a sarkokat,
kitöltik a réseket.
Ezekből a darabokból állunk össze azokká, akik vagyunk.
Akik voltunk.
Akik egy nap leszünk.
Egészen mostanáig,
ha a saját kirakósomra néztem,
egy kész művet láttam.
A szélek kijelölve,
a sarkok kialakítva,
a rések mind kitöltve.
Úgy éreztem, úgy teljes, ahogy van.
Minden darabja a helyén van.
Minden, amire vágytam.
Minden, amire szükségem volt.
Minden, amiről álmodtam.
De ma rájöttem,
hogy egyetlen darabka
még hiányzott.
A legfontosabb rész.
A darab, amely teljessé teszi a képet.
A darab, amely teljessé teszi az életemet.
A karomban tartottam ezt a lányt,
és apró kezével az ujjamba kapaszkodott.
Akkor jöttem rá,
hogy ő a kapocs.
A ragasztó.
A habarcs, ami összetartja a darabjaimat.
A darab, ami egybeforrasztja a kirakóst.
A darab, ami kiteljesíti az életemet.
Az alkotóelem, ami azzá tesz, aki vagyok,
aki voltam,
és aki egy napon leszek.
Te vagy az, kicsi lányom.
Te vagy az utolsó darab.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése