Elég sokszor leültem már a laptopom elé, hogy megírjam ezt a bejegyzést, de sosem sikerült. Még most sem tudom, mit is fogok írni Ruta Sepetys regényéről, mert olyan szinten hatott rám, hogy még mindig nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet. A miérteket pedig pláne. De úgy érzem, ez is sok mindent elmond. Még évekkel ezelőtt figyeltem fel először az Árnyalatnyi reményre, majd tavaly nyáron megvettem, az olvasáshoz viszont csak idén jutottam el, mert kell hozzá egy bizonyos hangulat. Már az elején tudtam, hogy nem lesz könnyű olvasmány, de nem gondoltam volna ennyire. De végül kedvencem lett. Ez a könyv egyszerre borzasztó és lenyűgöző, megrázó és csodálatos, szívszorító és szívmelengető.
1941-ben járunk, mikor a szovjet titkosrendőrség Szibériába deportálja az akkor tizenöt éves Linát anyjával és öccsével együtt. A lány édesapja is hasonló borzalmakat él át családjától elszakítva, majd egy munkatáborban halálra ítélik. Linának fogalma sincs róla, miért történnek velük ezek a szörnyű dolgok, de tudja, küzdenie kell. Mindent kockára tesz, hogy rajzaival üzenni tudjon, elmesélje történetüket, és persze reméli, ezek a rajzok édesapjához is eljutnak. Lina és családja hosszú utat tesznek meg, megannyi megpróbáltatást élnek át nap mint nap, és csak a szeretet és a remény marad meg nekik. Vajon ennyi is elég a túléléshez?
"Meghalni nehezebb, vagy annak nehezebb, aki életben maradt?"
Úgy érzem, mostanában sokszor írtam le egy-egy könyv értékelésekor, hogy nem éppen abba a műfajba tartozik, amit általában olvasok. Nos, ez most is igaz. Sosem vonzottak igazán a történelmi könyvek, egyedül az Árnyalatnyi remény keltette fel az érdeklődésem a magas molyos százaláka miatt. Mint oly sokszor, most is hallgattam a molyok véleményére, és egy újabb kedvencet avathattam. Hogy miért? Nehéz megmondani, olyan mélységekig hatott rám a regény, amiket nehéz szavakba önteni. Valószínűleg nem élveztem volna ennyire, ha nem keveredik a fikció a valósággal, nekem szükségem van a képzelet szülte dolgokra, mikor olvasok. Itt a szereplők kitaláltak, azonban a történelmi háttér a kemény valóságot mutatja be.
Mindenki tanult a munkatáborokról, mindenki tudja, mik történtek, ám tanulni róla nyers információkat és saját szórakozásunkra olvasni a témában két külön dolog. Utóbbi engem teljesen megrázott, míg töri órákon kevésbé. Feltételezem azért, mert bár ha nem is léteztek azok a konkrét szereplők, akiről ebben a műben olvashatunk, mások átélték ugyan ezeket a borzalmakat. Ráadásul a karakterek szerethetőek is voltak, és így csak még jobban aggódtam értük. Sajnáltam őket. És csodáltam is. Mindaz a kitartás, ami sokakban benne volt (főképp Linában) egyszerűen hihetetlen és lenyűgöző volt.
"Ne félj! Ne adj nekik semmit! Még a félelmedet sem, Lina!"
Ami a szereplők kapcsán még nagyon megragadott, hogy érezhetőek voltak bennük azok a változások, amiket a munkatábor okozott. Lehetett érzékelni, hogyan változtak, egyesekből hogy tűnt el az erő, a kitartás, míg mások csak erősebbek lettek. Függetlenül attól, melyik karakter hogyan viselkedett, mindegyikükért fájt a szívem. Mert ilyen dolgokat senkinek nem szabadott volna átélnie. Pláne nem ártatlan embereknek. Felnőtteknek. Gyerekeknek. Az egyik legszívszorítóbb jelenet volt, mikor az az újszülött, akit születése után azonnal feldobtak a vagonra édesanyjával együtt, meghalt. Ez volt talán a legsokkolóbb az egészben. Nem válogattak. És az a gyerek lehetőséget sem kapott az életre, születése pillanatában már halálra is volt ítélve.
Igazság szerint még sokáig ragozhatnám, hogy mennyire megérintett, de úgyis csak ugyan azt ismételgetném újra és újra. Azt hiszem ez pontosan az a regény, amit kötelező olvasmánnyá kéne tenni. Szívem szerint elolvastatnám mindenkivel, mert bármennyire is fáj, ezt a regényt át kell élni legalább egyszer. Először nem gondoltam volna, hogy ennyire imádni fogom a történelmi háttér miatt, de mégis így alakult. Aki eddig gondolkodott azon, hogy elolvassa e, tegye meg, mert megéri. Nagyon is.
Szerző: Ruta Sepetys
Cím: Árnyalatnyi remény (Between Shades of Gray)
Megjelenés: 2012 (2011)
Oldalak száma: 352
Kiadó: Maxim
Borító: Az egyik kedvenc borítóm
Ami tetszett: Minden!
Ami nem tetszett: --
Kedvenc szereplő: Nehét kiemelni egyet, és nem is ez volt a lényeg
Legkevésbé kedvelt szereplő: Lehetne írni elég sok személyt, csakhogy, mint ahogy az előbb is írtam, itt most nem ez a lényeg
Kedvenc idézet: "Az óceán fenekéről próbáltuk elérni az eget. Rájöttem, ha felemeljük egymást, talán kicsit közelebb érünk hozzá."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése