Reader with Thousand Lives

Vannak olyan könyvek, nem is kevés, amik külső behatás nélkül valüszínűleg sosem jutottak volna el hozzám. Így volt ez Anne Bishop regényével is, ha a Twister Media kiadó nem keres meg, lehet soha nem veszem kézbe a Vörös betűkkel című regényt, és kár lett volna érte. Egyszerűen fantasztikus volt a regény midnen értelemben, az írónő elképesztő világot tár az olvasó elé, olyat, amilyennel még nem találkoztam. Olvasás alatt egyszer sem éreztem azt, hogy ezt már olvastam valahol. Azt azért nem mondom, hogy tökéletes volt, mert nem. De nem is baj, jól esett, élveztem, izgultam, nevettem. Felülmúlta az elvárásaimat, még úgy is, hogy csupa jót olvastam róla. 

Meggie Corbyn vérpróféta, másnéven cassandra sangue, ha a bőrén vágást ejtenek, látja a jövőt. A lányt ezt inkább átoknak tartja, mint áldásnak ezt egyébként a történet ismeretében nem csodálom. Nem szabad ember, a Vezért rendelkezik a testével, egészen addig, míg Meggie-nek sikerül megszüknie. Az egyetlen biztonságos hely számára az Udvar, amit a Mások működtetnek. Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Összekötői állásra jelentkező idegent, úgy érzi, valamit rejteget, ráadásul nincs prédaszaga sem. Valami mégis azt súgja neki, alkalmazza a lányt, és az Udvar élete felfordul.

Már a fülszöveg is elég érdekesen hangzott (nyilván, különben mindek olvasnám el?), de, azt hiszem szerencsére, elég kevés részét takarja be a történetnek. Ennél sokkal összetettebb az a világ, amiben a regény játszódik. Kicsit vonakodtam az alakváltó szó láttán, ám félretettem a vérfarkasokkal és vámpírokkal való előítéleteimet. Jól is tettem, mert egyáltalán nem hasonlítanak azokhoz, akikről eddig olvastam. Nem csillognak, nem feltétlenül barátságosak, az ember számukra csak hús. Nem lesznek beléjük egyik pillanatról a másikra szerelmesek, éppen csak néhányat tűrnek meg maguk körül, egyébként pedig igyekeznek tartózkodni tőlük, ha nem étkezésről van szó. És itt jön Meggie, aki felforgat mindent, átírja a szabályokat, és szép lassan megbarátkozik a Másokkal. A Farkassal, a Vámpírral, a Hollókkal, az Elementálisokkal, mindenkivel.

Nem azt mondom, hogy ez a legizgalmasabb könyv, amit életemben olvastam, mert minden fantasy szála ellenére sem annyira izgalmas, mint lehetne. Közben pedig kicsit mégis. Végig szurkoltam, hogy Maggie túléljen minden apró veszekedést is, de a vége volt igazán "körömrágósan" izgalmas. Ott aztán tényleg beindult minden, nem tudtam letenni, csak olvastam és olvastam, sajnálatomra pont a legizgalmasabb részek előtt kellett suliba mennem, de hát mikor máskor?! Az előtte lévő részt is nagyon szerettem, remélem senki nem vette úgy, hogy nem, mert tényleg jól sikerült megírni azt is. Tetszett, ahogy Maggie ismerkedett mindennel, az élet olyan dolgaival, amik mindenki másnak teljesen egyértelműek. Tetszett, ahogy mindenki próbálkozott nyitni a másik felé, és az is, hogy csak szép lassan jutottunk el odáig, hogy barátokként tekintettek egymásra. Hitelesen sikerült előadni, nem lett minden szuper egyik pillanatról a másikra.

Elős hallásra apróságnak, lényegtelennek tűnhet, de ami számomra még nagyot dobott a könyvön, hogy az elején kaptunk térképeket, és egy rövid "történelmi" hátteret is. Ugyan még így is nehéz volt az elején követni, hogy ki kicsoda, micsoda, és mi hol van, de a térképek nagyon jó támpontot adtak, sokkal jobban magam elé tudtam képzelni az Udvart, mint ahogy egyébként sikerült volna. A háttértörténet is nagyon jó volt, az olvasó tudja, hogyan jutottunk el ahhoz, ahol a történet indul, hogyan alakult ki a rendszer, ki milyen szerepet tölt be, és nagyon jól bele lehet rázódni az egészbe, hogy már teljesen beleélve kezdhessünk neki a cselekmény megismerésébe.

A szereplőket szinte mind megkedveltem, egy olyan állandó szereplő volt, aki rettenetesen tudott idegesíteni. De róla később, kezdjük inkább a pozitív résszel. Meggie már-már kedvenc szereplő lett. Azért nem mondom, hogy egyértelműen az, mert nagyon kiemelni senkit nem tudok, szinte egyformán szerettem mindenkit. Szerettem olvasni, mint ahogy már egyszer említettem, Meggie hogyan bírkózik meg a világgal, a Mások világával. Simon-t is nagyon bírtam, pedig eleinte nem voltam oda a morcos Farkasért. Aztán ő is elkezdett nyitni Meggie felé, változott, és a szívemhez nőtt. És remélem, hogy ők ketten összejönnek, mert úgy érzem, szuper páros lennének. 

Aztán ott volt Sam, aki sok-sok cukiságot hozott a sorok közé, aranyos volt, az ő változása, fejlődése volt talán a legszembetűnőbb nyilvánvaló okokból. De persze ezt a nyilvánvaló okot most nem részletezném, nincs spoiler. :) Tess-t is lehetetlen volt nem megkedvelni, végig érdekelt, hogy ő vajon micsoda, és nagyon meglepődtem, mikor kiderült. És van egy olyan érzésem, ez még fontos része lesz a cselekménynek a sorozat következő részeiben. Legalábbis remélem, mert nagyon jó alapanyag. 

És akkor most jöhet az a karakter, akit utáltam. Ő nem más, mint Asia Crane. El nem tudom mondani, mennyire irritált időnként azzal, hogy mindent valamiért csinált. Valami nagyobbért. Idegesítően próbált mézesmázos lenni, el akarta csábítani Simont, Meggie bizalmába akart férkőzni. Őszíntén szólva nagyon örülök, hogy meghalt, így nem kell a további részekben is elviselnem. És annak is örülök, hogy pont Tess ölte meg, teljesen megérdemelte. Sam-ért, Meggiért, meg őszintén szólva minden másért is, mert már az is zavart, ha levegőt vett. Átvitt értelemben persze, de gondolom mindenki érti mire akarok kilyukadni.

Az egyetlen dolog, ami zavart, az az, hogy több, mint egy hétbe telt elolvasni. Nem jutott rá annyi időm, mint amennyit szerettem volna, legszívesebben egyszerre elolvastam volna a több, mint ötszáz oldalas könyvet. Aki szereti a fantasy-t, az mindenképp adjon neki egy esélyt, kicsit, ahogy már írtam, kicsit visszavett a vámpírokkal és vérfarkasokkal kapcsolatos előítéletemből, és nagyon-nagyon remélem, hogy a kiadó folytatni fogja a sorozatot, mert kár lenne érte. Elolvasnán persze angolul is, ha kellene, de azért... értitek. :D

A másik oldalon is volt felirat: 

PERSZE, ÁTVIHETED A BÖGRÉT. LETÉTI DÍJKÉNT ITT TARTJUK A KEZEDET."